Umek interjú - Fridge Fesztivál 2011

Kevés közvetlenebb emberrel találkoztam - még a hétköznapi életben is -, mint Uroš Umek. Történt ugyanis, hogy a Fridge szervezői meghívták november 11-re a Városligetbe, mi pedig úgy gondoltuk, ha egy ekkora név látogat hazánkba, szinte kötelességünk feltenni neki legalább néhány sablonkérdést. Kértünk is időpontot, találkozót, amire két email után rá is bólintott, hova tovább örömmel vette a felkérésünket az interjúra. Én magam még egy kis magánakcióba is belefogtam, felkerestem a budapesti Szlovén Nagykövetséget, hogy miképpen tudnék hozzájutni egy szlovén-magyar zászlós kitűzőhöz, amit ajándékul szántam vendégünknek. Közölték, hogy ezt csak külön gyártva lehet megszerezni, de szívesen bocsátanak egyet a rendelkezésemre, amit a bulit megelőző napon át is vettem. Mikor pedig végre találkoztunk Umekkel, jóformán szóhoz sem jutottam - pedig nem vagyok éppen egy gyámoltalan alak. Eleve fura volt, hogy valaki egy fejjel magasabb nálam, az pedig szinte érthetetlen volt, amilyen közvetlenséggel fogadott bennünket a backstage-ben. Kézfogás, ölelés, a szerény kis ajándékunkat pedig rögvest ki is tűzte a kabátjára, a tőlünk kapott I ♥ Techno nyakpántot pedig szintén a nyakába kapta. A backstage mögött pedig beszélgetni kezdtünk. Róla, a hobbijáról, a zenéjéről és így tovább.

Mindenek előtt hadd kérdezzem meg: mire számítasz a mai estén?

Pár perce érkeztem csak ide, de már most látom, hogy egy elképesztő közönség áll a színpad előtt. Ilyenkor figyelem, milyenek a reakciók, de azt már most látom, hogy a magyarok hihetetlen jól tudnak bulizni. Alig várom, hogy a pult mögé állhassak. (nevet)

Mit szoktál csinálni a fellépéseid előtt? Hogyan készülsz? Van valami speciális rituáléd, vagy szokásod a koncertek előtt?

Mint mindig, most is igyekezni fogok a legújabb zenéket játszani. Az utazás előtt letöltök néhány gigabytenyit a legújabb promókból és számokból. Mivel rengeteg időt töltök repülőn, van időm a saját anyagaimból és a letöltésekből zenéket válogatni és összerendezni, hogy nagyjából melyeket szeretném beleilleszteni a szettembe. Ja, és szeretek legalább egy keveset pihenni a fellépésem előtt, ami nem olyan szokatlan a dj-k között. Pihenés után csúcson van az agyam: frissnek érzem magam, nyugodtabbnak és koncentráltabbnak, jobban tudok figyelni a zenémre és az előadásomra, és sokkal intenzívebben tudok dolgozni. A buliba pedig néhány órával, de legkésőbb fél órával a fellépés előtt szoktam érkezni, körbenézek, ráhangolódom a bulira, és minden erőmmel elkezdek zúzni, az első számomtól egészen az utolsóig.

Szerinted mi különböztet meg egy jó szettet a rossztól?

Néhány alapvető kombináció és tényező: jó zenei válogatás és a szett jó összeállítása, első osztályú mixelés, és a lehető legjobb összhang a dj és a közönség között. Azok a dj-k pedig, akik erre rá tudnak érezni és ráadásul még a hosszabb szettek hívei is, elég népszerűek.

A koncertjeid után általában lemész bulizni a közönséghez, vagy inkább visszavonulsz a hotelszobádba pihenni?

Az esetek 90-95%-ban visszatérek a hotelbe, mivel korán fel kell kelnem, hogy elkapjam a következő repülőgépem. Főleg akkor, amikor sokat kell utaznom a kontinensek között, muszáj vagyok egy kicsit aludni, különben rosszkedvű vagyok. Morcos előadókat pedig senki sem szeret szerződtetni. (nevet) A helyzet az, hogy nem funkcionálok olyan jól, mikor nem alszom ki magam rendesen, főleg, hogy a repülőn nem is tudom magam igazán kipihenni. Engem az órákig tartó repülés és a semmittevés sokkal inkább stresszel.

Mit csinálsz akkor, mikor éppen nem turnén, vagy koncerten vagy? Van valami hobbid?

Ha van valami, amit az elmúlt néhány évben megtanultam, az az, hogy időt kell szakítanom a munkán kívüli életre. Főleg, hogy a turnék évről évre egyre nagyobb volumenűek, így egyre többet utazom és egyre több időt töltök Európán kívül is. Nem volt könnyű tudomásul vennem, hogy munkaalkoholista vagyok, de miután már elmúltam 35 éves, több időt kell hagynom magamnak a regenerálódásra. Szóval időnként beiktatok egy néhány napos pihenőt: elmegyek egy gyógyfürdőbe, kikapcsolom az agyam és veszek némi masszázst is. Ezen felül igyekszem karban tartani magam, minden reggel edzem, megfelelően táplálkozom és bringázom, amikor csak lehet - ez a kedvenc közlekedési eszközöm, főleg a szülővárosomban, Ljubljanában, ami egy elég kicsi város, rengeteg csodálatos látnivalóval és szép környékkel. Nagyon szeretek snowboardozni is, vagy csak megnézni egy filmet vagy néhány részt egy jó sorozatból, videojátékokkal játszani, s amikor időm van, elmegyek egy jó koncertre, vagy a kedvenc hazai kosárcsapatom, az Olimpia Euroligás mérkőzéseire, illetve vacsorázni a barátaimmal.

Nem kérdés, hogy téged tartanak a szlovén techno atyjának. Mit gondolsz, mennyire vagy felelős a szlovén elektronikus zenei kultúra alakulásáért?

Szerencsére egyike lehettem azoknak a srácoknak, akik a kilencvenes évek elején behozták, majd szinte a semmiből felépítették az elektronikus zenei kultúrát az országban. Mi vittük be azt a rádióba és segítettem azokat a kollégákat, akik elkezdték az első elektronikus zenei magazinokat, illetve érintett vagyok néhány regionálisan és globálisan is a legbefolyásosabbnak tartott techno kiadó működtetésének. A csapatom pedig mindig is magasra tette a mércét, ami a szervezést illeti, legyen szó bármiről: a kis kluboktól kezdve a nagyobbakon át egészen a legnagyobb fesztiválokig. Mindez persze nem ment egyik napról a másikra. Lassan kezdtük: eleinte csak százfős bulikat tartottunk a helyi tűzoltóság épületében, ahol még a takarítást is magunk végeztük, ugyanis nem tudtuk volna megfizetni a személyzetet. Később jöttek csak a nagyobb létszámú bel- és kültéri rendezvények, így juttatva el lassan mindenkihez az elektronikus zenét. Az ország egyik legsikeresebb zenészeként pedig hatással lehetek a hazai zenei életre és ezen keresztül bizonyos mértékig a társadalmi szférára is. Részt veszek jótékonysági programokban, plédául a Ljubljana központjában lévő Tivoli parkban évente megrendezésre kerülő "Party for a cause" keretein belül sms küldéssel lehet adakozni a hátrányos helyzetű fiatalok javára. A legutóbbi alkalommal 30 000 ember csatlakozott hozzám, hogy egy szimbolikus összeggel hozzájáruljon a humanitárius segítségnyújtáshoz. Röviden tehát: mindig is részese voltam a helyi és regionális elektronikus zenei szféra alakításának, támogatom a fiatal tehetségeket, s mivel odaadó híve vagyok az elektronikus zenei kultúrának és szeretem ezt a zenét, mindig is szerettem volna ezt megosztani másokkal.

Mikor kezdődött ez az egész őrület, mármint mi vitt rá, hogy DJ legyél?

Minden az iskolai bulikban kezdődött. Feltűnt, hogy néhány srác, akik keverték a zenét, már ettől a puszta ténytől is baromi menők voltak. Emlékszem, teljesen le voltam nyűgözve az általuk készített hangszórók méretétől is... Nagyobbak voltak, mint én. Gyerekkoromban, még a kommunizmus bukása előtt, a vásárláskor nem számított más, csak a hangszórók hangereje. A 40-70 wattos sztereó darabok már jónak számítottak. És akkor dj-knek ott voltak azok a hatalmas dobozaik, amelyek akár 10 000-et is elbírtak. Teljesen el voltam ájulva! (nevet) Azokban az időkben a "felszerelés" egy iskolapadból, két kazettás magnóból, egy keverőből, egy kis lámpából és tucatnyi kazettából állt. Én általában a sarokban ácsorogtam és figyeltem a dj minden mozdulatát, noha utáltam, hogy leginkább olyan zenét játszott, amit én nem szerettem: a pop, a rock és a 2 Unlimited dallamait csak néha törte meg egy-egy Technotronic szám üteme. Ekkor azt gondoltam, ezt én is meg tudnám csinálni, persze olyan zenét játszva, amit én szeretek. Évekkel később Iztok Kurnik, alias DJ Alf, adott lehetőséget arra, hogy egy-két órát zenélhessek a szettjei előtt a ljubljanai Palma klubban.

Mit tartasz eddigi karriered csúcsának?

Nincsenek nagy csúcs- vagy mélypontok a karrieremben. Persze, az emberek leginkább olyan számokról ismernek, mint a Gatex vagy a Lanicor, de ez nem az én világom, nem vagyok egy MTV méretű kiadó, hogy ontsam magamból a dalokat. Nyilván keményen dolgoztam azért, hogy eljuthassak oda, ahol most állok, de ez a folyamatosságról szól. Az elmúlt pár év remek volt, rengeteg elismerést kaptam a munkámmal és a 1605-tel kapcsolatban, a zeneipartól és a rajongóktól egyaránt. S habár a Dj Mag Top 100-as listáján az utolsók között szerepelek, engem ez egyáltalán nem érdekel, számomra ez a zeneszerzésről és a szórakoztatásról szól. Ez a szenvedélyem és az életem, és azt hiszem, még van mit megmutatnom a világnak.

Melyiket élvezed jobban: a dj-zést vagy a zeneszerezést?

A kettő kiegészíti egymást, nem tudnám egyiket csinálni a másik nélkül. A zenét a közönségnek készítem és az inspirációt abból nyerem, hogy nekik játszom.

Milyen technikai felszereléssel dolgozol?

A felszerelésem dj-ként két laptopból áll: az egyiket a Traktorhoz, a másikat pedig az Ableton Live-hoz használom, továbbá Faderfox kontrollereket és Allen and Heath 92 keverőt alkalmazok. Általában egyszerre négy számot futtatok a Traktoron, amelyekhez az Abletonon keresztül adom az effekteket, amiket a Kaos Pad 2-vel kombinálok. A stúdióm az elmúlt négy-öt évben szintén teljesen digitalizálva lett. Egy Logic sequencer-es számítógépes rendszeren alapszik, amely széleskörű synthek, effektek, keverőprogramok tárával rendelkezik, amelyeket gyakran frissítek.

Van kedvenced a magyar dj-k közül?

Jay Lumen az egyik kedvenc tech-house producerem, akit jelenleg a világ egyik legjobbjának tartok. A közös munkánk olyan dalok kiadásával kezdődött, mint a "Popgirls" a 1605-nél, vagy a "Sinful Ladies" és Jean Claude Ades "Clouds Across the Moon" című száma a Great Stuff-nál. Szeretek vele együtt dolgozni és támogatom a zenei kiadásait a 1605-nél, továbbá szívesen is játszom azokat a "Behind the Iron Curtain" című rádióműsoromban.

Van valami emlékezetes történeted Magyarországról?

A legemlékezetesebb történetem egy Budapesttől körülbelül kétórányira lévő M47 nevű klubhoz kötődik, ahol néhány éve léptem fel. Tudomásom szerint, ez volt az első és eddigi egyetlen olyan alkalom, amikor olyan klubban zenéltem, ahol a gogo-táncosok valószínűleg pornósztárok voltak. Gondolom, el tudod képzelni milyen intenzív energiák dolgoztak aznap este. (nevet) Legalább olyan tüzes és sokkoló volt, mint Dante Poklának kilencedik bugyra. Éppen a következő számot pakoltam fel, amikor felnéztem és két hatalmas csöcs villant az arcomba... Igazán különleges buli volt, amit valószínűleg sosem fogok elfelejteni és alighanem életem egyik leghosszabb szettjét játszottam aznap este. (nevet)

Uroš, köszönjük, hogy időt szakítottál ránk, annyit árulj még el, hogy mit üzensz az I ♥ TECHNO.hu olvasóinak?

Rengeteg jót hallottam a Fridge fesztiválról, remélem, hogy minél többen itt vannak közületek és ígérem, hogy egy emlékezetes bulit fogunk csinálni. Ha pedig fiatal zeneszerzők vagytok, veretős techno zenékkel, küldjétek át nekem és ha tetszik, lepörgetem őket a szettjeimben, vagy a rádióműsoromban a Rise FM-en.

Az interjút 2011. november 11-én készítettem az ilovetechno.hu számára.

Interjú Ficzek Andrással, a Dalriada zenekar énekesével

Van nekünk egy zenekarunk Sopronból, amely ide s tova 13 éve tépi a húrokat és építget valami olyasmit, amely alighanem a világhírnév felé repíti őket. Hatodik albumukat dobják rövidesen a polcokra, koncertek sokasága előtt állnak, mi pedig úgy véltük, ideje megkérdezni a nagyszerű magyar folk metal zenekart, a Dalriada-t önmagukról, zenéjükről, jelenükről, jövőjükről, a magyar muzsikáról. Az Ellenkultúra kérdéseire Ficzek András gitáros-énekes válaszolt. 

Érdekes színfoltjai, mondhatni úttörői vagytok a magyar metal-világnak, mivel nem igazán tapasztalható a hasonlóan színvonalas és igényes előadásban prezentált metal általatok képviselt szegmense. Hogy jött egyáltalán az ötlet, hogy ilyen zenébe fogjatok és nem a már jól bevált vonalba? 

Magam már a korai zenekaros próbálkozásaimban is a magyar népzenét preferáltam, mint forrást, persze akkor még csak nagyon felületes, mondhatni esetszerű módon. Ezek a csapatok, alkalmi formációk 1995-’96 környékén voltak aktívak, nem tegnap jött tehát a gondolat. A Dalriada jogelődjének 1998-as megalakulásakor pedig kifejezetten az a cél mozgatott minket, hogy magyar népi dallamokkal, és esetleg régizenei betétekkel színesítsük a hagyományos, kétgitáros metalmuzsikát. Nem volt ez a törekvés előzmény nélkül való, hiszen folkos metalban kiváló lemezek születtek már, pl. a brit Skyclad tollából, de említhetném a finn Amorphis-t is, akik az 1996- os Elegy albumukkal egyenesen egy, a műfaj alakulását máig meghatározó mesterművet tettek le az asztalra. A mi esetünkben természetes módon találkozott az újításra való törekvés a magyar népzene, népdalkincs szeretetével. A stílusban itthon csak az elmúlt 2-3 évben figyelhető meg némi fellendülés, fel-felbukkannak zenekarok, de mikor mi indultunk, akkor a kimondott metal zenét magyar népi dallamokkal csak nagyon kevesen ötvözték, 2-3 csapatból állt a színtér, minket is beleértve. 

Mennyiben volt nehéz felépítenetek a zenekart? 

Ez a zenekar vidékről, zéró anyagi eszközökkel, egy korábban méregraktárként üzemelő próbateremből indult el, 1998 januárjának elején, és a 2003-ig tartó mintegy 5 éves időszakban mást sem csináltunk, csak próbáltunk, faragtuk a dalokat, és kerestük időnként a megfelelő embereket a megüresedő posztokra. Iszonyatos mértékű szakadatlan, megfeszített, következetes, és kitartó munkával építettük fel a zenekart, és építjük is mind a mai napig. A Dalriada zenekar híre, zenéje emberről emberre, szájról szájra terjedt, minden egyes új hallgatóért keményen megküzdöttünk. A korai időkben az volt a módi, hogy a zenekar maga vállalta az útiköltséget, hogy elmehessen játszani – és nem kis távolságokra -, ilyen módon effektíve fizettünk azért, hogy koncertezhessünk, megmutathassuk magunkat, esetleg új barátokat szerezhessünk.  

Bevallom, nagy szomorúságomra és irigységemre válik hallgatni a külföldi epic és folk metal zenekarokat, noha nem azért, mert nem jók, hanem azért, mert úgy érzem, ők sokkal bátrabban nyúlnak a saját népzenei kultúrájukhoz és nemzeti gyökereikhez, mint itt Magyarországon, s mindezt nagy igénnyel, gonddal építik be a zenéjükbe. Pedig ha valakiknek vannak komolyan felhasználható folklór-gyökerei, akkor azok mi vagyunk. Te hogy érzed ezt, mi lehet ennek az oka? 

A magyar népzenekincs olyan hihetetlenül gazdag, változatos, és olyan óriási terjedelemben, hogy az alapos megismeréséhez egy élet is kevés lenne. A Nyugat-európai országok népzenéje (kivéve talán az íreket) össze sem hasonlítható ezzel az elképesztő forrással, talán ezért is találsz sok folk metal zenekart nyugaton. Egyszerűbbek, sok esetben fülbemászóbbak a dallamaik, és nem is olyan nagy a mennyiségük, hogy ne lehetne egy képzett zenésznek legalább felületesen átrágni magát rajta. Természetesen nem kívánom ezzel egyik nép népdalkincsét sem minősíteni, leszólni, de nyilván mindenkinek először a magáé a legkedvesebb. 

Kik inspirálnak titeket? 

A skála széles, a műfajunk élvonalába tartozó csapatoktól kezdve az európai, és ázsiai népzenéken át egészen a rock-metal nagyságokig, a hetvenes évektől napjainkig. Nekem például óriási kedvencem a Queen, tőlük rettentő sokat tanultam a vokális megoldások terén, a népzene fel/átdolgozását tekintve a Muzsikás, és a Ghymes, a Kerekes Band tanított meg sok mindenre, a hangszerelésben pedig a Kormorántól az Amorphison keresztül egészen a Morbid Angel-ig nagyon sok csapat hatással volt ránk. 

Talán kompromittáló a kérdés, de a zenei kritikán kívül érnek-e titeket komolyabb megszólások? Kérdezem mindezt azért, mert igencsak jellemző rátok a szimbolikus fogalmazás, illetve a magyarság történelméből, meséiből, regéiből, mondáiból, legendáiból merített témák. Legutóbb pedig a Metal Fest-nek ugrott neki néhány sajtóorgánum, ahol ti is felléptetek, sátánistának, nácinak, meg pogánynak titulálva azt. 

Sem sátánisták, sem nácik, sem pogányok nem vagyunk, egyszerűen csak emberek, muzsikusok, akik fontosnak, értékesnek találják a saját kultúrájukat, és megpróbálják minél természetesebben ötvözni azt modern zenei megoldásokkal. Rosszhiszemű bírálatokkal nem foglalkozunk, igyekszünk a saját dolgunkkal törődni, lehetőleg minél magasabb szinten. 

Van-e meghatározott történelmi korszak, ameddig elmentek? Úgy értem, kerültök-e bizonyos témákat, vagy eseményeket? 

Legutóbbi videóklippetek, a Hajdútánc például a XVI. századot idézi meg, a Tavasz Dala pedig tagadhatatlanul pogány húrokat penget. A célunk az, hogy a lemezeinken egyfajta áttekintést, belepillantást, gyors keresztmetszetet adjunk, hazánk, népünk, kultúránk szépségéből, a magunk módján feldolgozva, és értelmezve azt. E törekvés jegyében egy lemezre vitt téma éppúgy lehet a honfoglalás előtti időkről szóló szöveg, vagy egy csángó népdal, mint pl egy-egy gyönyörű Arany János-ballada. Konkrét történelmi időszakot koncepciózus jelleggel feldolgozni nem áll jelenleg szándékunkban, és a huszadik század kivételével (annak ellentmondásos értelmezése miatt) bármely korszak előkerülhet nálunk. 

Hogy állunk Európa és a világ meghódításával? Mik a lehetőségek és mi a helyzet e téren? 

Az új, február 11.- én megjelenő, a sorban a hatodik, Ígéret címet viselő albumunkkal a német AFM Records-hoz szerződtünk, akik innentől kezdve az egész világon kiadják, forgalmazzák, és promotálják majd az anyagainkat. Ez egy hatalmas lehetőség nekünk is, és azt gondolom, az egész magyar színtérnek is, hiszen magyar nyelven éneklő, kimondottan a magyar kultúra népszerűsítését célul kitűző zenekar egy ilyen erős nemzetközi pozíciókkal rendelkező, nagy céghez azt gondolom, nem mindennnap kerül ki. Mindamellett, hogy mindent meg fogunk tenni a lehetőség kihasználása érdekében, azt reméljük, hogy a szerződtetésünk, és az azzal járó promóció segít ráirányítani a külföldi színtér figyelmét a rengeteg tehetséges magyar csapatra is! 

Külföldi zenekarokkal ápoltok valamilyen kapcsolatot?

Az imént említett új lemezünkön, az Ígéreten a világszerte népszerű, elismert finn folk- metal csapat, a Korpiklaani énekese, Jonne vendégszerepel, mégpedig archaizáló finn nyelven, a Kalevalából énekel 4 verszakot, velük például mindig örülünk, ha összefutunk egy-egy fesztiválon. A színtér több más csapatával is kapcsolatban vagyunk, olasz, cseh, orosz, német, stb zenekarokkal, ezek a kontaktok a későbbiekben még jól jöhetnek nekünk koncertezés szempontjából is.

Jellemzően közvetlen a kapcsolatotok a rajongókkal, akikről talán elmondható, hogy egyfajta családias idillt ápolnak egymással a koncerteken. Laurának több férfiember is hagyományosan szerelmet vall a koncerteken, buli után lementek közéjük beszélgetni, aláírásokat osztani, stb. Ha nem lenne meg ez a kapcsolat köztetek és a rajongók között, másabb lenne számotokra ez az egész? Egyáltalán meddig tartható ez a növekvő népszerűségetek tekintetében?

Az azért eléggé furcsa lenne, ha az amúgy is jellemzően kicsi, családias magyar metal- színtéren mi nagyképűsködnénk azon kedves Barátainkkal, akik támogatnak minket azzal, hogy eljönnek egy-egy koncertre, vagy pénzt áldoznak egy lemezünkre, és akik támogatásának köszönhetjük, hogy tudunk koncertezni, lemezt kiadni. Nem szeretném megérni azt a pillanatot, amikor ezt a közvetlen kapcsolatot valami miatt elveszítjük, ezzel pont a dolog leglégenyege veszne el! 

Arany album után vagyunk, nagy sikerrel prezentáltátok, mik a további tervek?

Most minden erőnkkel az új lemezre koncentrálunk, amit az új kiadónk promóciójából, és a nemzetközi metal szaklapok reakciójából eddig látunk, az nagyon pozitív, és persze óriási előrelépés az eddigiekhez képest is. Szerveződőfélben vannak a nyári koncertek, itthon, és külföldön egyaránt, remélhetőleg idén ismét olyan zsúfolt nyári koncertszezonnak nézünk elébe, mint tavaly :) 

Végezetül még annyit, hogy hol láthatnak titeket legközelebb a népek? 

Február 12.- én, Budapesten, a Diesel klubban tartjuk az Ígéret album lemezbemutatóját. A bulin a Csejtey, a Tűzmadár, a Nightquest, a Kerecsensólyom, és a Sear Bliss zenekarok mellett a Fajkusz Banda is ott lesz, Velük kiegészülve adunk majd egy maratoni hosszúságú Dalriada koncertet, amelyen az új dalok mellett a régi nagy kedvencek is elhangzanak majd! Itt lesz először kapható az új lemez is, és ehhez kapcsolódóan közönségtalálkozót, dedikálást is szeretnénk. Mindenkit sok szeretettel várunk!

(Az interjút 2011. január 25-én készítettem az Ellenkultúra.info blogra)

Az utolsó panasz

Nem kérek mást a magamban régen tagadott fennvalóktól, minthogy zárják üvegbe a végtelen időknek mindazt a keserédes érzést, amely fejemben műholdként kering, s kínozza lelkem, amiért nem vagyok képes azt magam által örökül hagyni. Hiszen gátat vetett elém a bánat, a düh, a reménytelenség éjsötét fellege, a kilátástalanság látképe, a bosszúság, a félelem és a megértés hiánya, mely elnémította tollamat. S bár élek a magam alkotta kis világban, hol egyszerre járom a várost és a vidéket, hol egyszerre éldegélek az erdőszéli kis házban, ahol csendben írom szerető verseim, s egyszerre élek a Duna menti nagyváros belsejében, hol szerelmem és komisz házőrzőm vár haza esténként, hiába. A valóság túl sokszor állja keresztül utamat.

Fáj már a csöpögő panasz, de jobban fáj a tehetetlenség, és félek már őseim s azok nyomában járni, kikre oly áhítattal tekintek példaként. Fejemben élő képek, pillanatok, s a Világ, mely oly sokszor igyekszik magát belém zsúfolni. Talán az alázat hiányzik, a szerénység - de a türelem biztosan. Az, hogy önmagam által írjam jegyzeteim, s ne a figyelemre vágyva. Talán előbb ezt az utat kell megjárnom. S talán önhitt ostobaság, amiről most szólok, de igaz vágyam, hogy a belém akaródzó világ is tudja, mi zajlik bennem, s megismerje azt, aki én vagyok. A romantikust, a forradalmárt, az írót, a dzsentrit, a világfit, a harcost, az aszkétát, a gyermeket, az anarchistát és a fasisztát.

Nem kívánok mást a magamban régen tagadott fennvalóktól, minthogy segítsék meg újra tollamat. Adják vissza nekem a múzsát, s az erőt, hogy megírhassam mindazt, ami bennem él. Segítsenek, hogy a nyáresti eső újra örömmel töltsön el, s az illatában fürdő rét ihletet hozzon! Hogy újra teljes szívvel szerethessek és gyűlöljek, majd újból számot vetve sorsommal láthassam a célom, s véve az akaratot, szilárd lélekkel járhassam végig utamat, hogy aztán művészetem és életem által a halálban válhassak majd halhatatlanná. Cserébe ígérem: koponyámat sosem hagyja el többé hasonló panasz.

Támaszok

Azok a körülmények, amiket magam körül látok, nem motiválnak arra, hogy jó ember legyek, derűs, vagy jóindulatú. Éppen ezért, amikor a mindennapok mocskai mellett már csak fájó egykedvűséggel sétálok tovább, szinte csodálkozom, ha feltámadnak bennem ilyesmi érzések. Persze minderről legtöbbet az asszony tehet! Könnyebb és kényelmesebb volna halott lélekkel, zombiként róni a Nagykörutat, ám ő gátlástalanul csak ébresztgeti bennem a mindenféle nemes érzést, s citálja elő belőlem a derűt, meg a jóindulatot - mindezt anélkül, hogy egyáltalán megszólalna, vagy a közelemben lenne! Lássuk hát be, asszony mellett bonyolult a férfi élete. Nélküle viszont egyszerűen fölösleges és gonosz volna.

Citátumok

Akadt néhány gondolat a jegyzeteim között - valószínűleg mindegyik egy regénynek indult. Újrahasznosításként - és jobb híján, szerénytelenül - e helyütt közlöm őket, hátha hozzátesznek valamit a rólam alkotott képhez.

Borzasztó dolog a fiatal írónak egy olyan korban élnie, amikor elődei már mindent megírtak, de azok sem érdekelnek már senkit.

Nemrég voltam egy esküvőn, ahol egy hölgy azt kérdezte tőlem, hogy a család melyik ágáról származom. Közöltem, hogy a szopóágról.

Sajnos olyan rossz az arc és névmemóriám, hogy néha annak is örülök, ha nem mutatkozom be magamnak reggelente a tükörnél.

A vallás a gyenge emberek képzeletbeli kapaszkodója, háborúk és mészárlások takarója.

Következetlenség volna részemről a diszkrimináció. Én az egész emberiséget utálom.

Végiggondoltam életem hátralévő napjainak első teendőit és először arra gondoltam, hogy alkoholista leszek. Aztán rájöttem, hogy előbb megpróbálok meggazdagodni, ha pedig nem sikerül, még mindig lehetek alkoholista.

Eddig azt hittem, hogy fölöslegesé váltam a társadalom számára. Pedig nem. Negatív példa még mindig lehetek.

A cinizmusban az a legjobb, hogy az átlagember általában túl hülye ahhoz, hogy megértse.

A munka az italozó nép átka.

A természetnek megvannak a maga titkai. Nem kell tudnunk mindegyiket, de nyitottnak kell lennünk a befogadásukra.

Minél etikátlanabb a valóság, annál etikusabb kell, hogy legyen a művészet.

‎Mindenképp egyszerűbb rábólintani mindenre. És kétségkívül nem szélsőséges...

Az öngyilkosság legnagyobb problémája, hogy csak egyszer alkalmazható opció.

Nem a hazámat nem szeretem, hanem a kort utálom, amiben leledzik. A jelent és annak következményeit.

Tizenhat éves koromig öntudat hiányában nem foglalkoztam a politikával. Mára ez megváltozott - most már öntudatosan szarok az egészre.

Egy darabig érdekelt, hogy mit gondolnak az emberek, de aztán rá kellett jönnöm, hogy nem csinálnak ilyesmit.

Két verzió van: vagy nagyon alternatív a humorom, vagy nincs.

Megbánással tekintek vissza életemre. Veszendőbe ment sok-sok év. A józanul töltött idő hiábavalósága...

Két dolgot ne adjon senki a kezembe: pénzt és fegyvert. A pénzt ugyanis nem tudom kezelni, a fegyvert pedig tudnám.

Semmi bajom azzal, ha valaki görög, ameddig azt a négy fal között csinálja.

Márpedig a munka nem esít!

Három dolgot szeretek igazán az életben: a fröccsöt és a matematikát.

Őszinte gyásszal emlékezem meg magamról és azokról a barátaimról, akik fiatal korukban, tragikus hirtelenséggel életben maradtak.

Becsöngettek hozzám Jehova tanúi és közölték, hogy Jézus értem, miattam halt meg a keresztfán. Szerintem megsértődtek, mert megesküdtem rá, hogy aznap egy másik buliban voltam.

Nagyanyám aggódó hangon jegyezte meg, mennyire szomorú, hogy ateista vagyok. Mondtam neki, hogy az lehet, viszont így jobb a humorom.

Azt, ami a világban zajlik, csak elviselni lehet méltósággal, foglalkozni vele már-már becstelenség, mert arra utal, hogy közöm van hozzá.

Ahogy haladok előre az élet útján, egyre tisztábban látom: minél inkább keresem önmagam, egyre inkább elveszítem. Pedig nagyon szeretném tudni, hogy ki vagyok!

Mi lenne ha...

Mi lenne, ha álmaimban
Jól érezném magam
Mi lenne, ha felébredve
Megmaradna szavam

Mi lenne, ha minden szavam,
Gondolatom ölne
Mi lenne, ha minden késbe
Másvalaki dőlne

Mi lenne, ha kis hazámban
Otthonom is lenne
Mi lenne, ha házam, kertem
otthonommá lenne

Mi lenne, ha lakóparkká
Válna minden mező
Mi lenne ha eltűnnék
És nem kerülnék elő

Mi lenne, ha keresnének
Földön, vízen, égen
Mi lenne, ha érdekelne
Mi lenne, ha mégsem

Jelentés a ködből

Néhány esztendővel ezelőtt talán még depresszióba sem átallottam zuhanni, mikor hetekig hallgatott a tollam. S ha írásra is kívánt fordulni, hosszú időközönként tette.

Pedig ideje volna megváltani a világot. De talán az idő előrehaladtával mégis tapasztaltabb lesz az ember. Így aztán most egyszerre él lelkemben a romantikus és forradalmár író, s a sztoikus gondolkodó. S ahogy látom, remek barátságban vannak egymással. Pedig vannak percek, órák és napok, mikor épp csak nem belepusztulok a tehetetlenségbe! Harcolnék, tennék és állnám a helyem a harcokban, de tudom: odébb van még az a pillanat. S amíg el nem érkezik, magamban kell megvívnom a magam forradalmát. Mert ahhoz, hogy megválthassam a világot, előbb magamat kell megváltanom.

Néha még kerülget a reményvesztettség, mikor olcsó borként száll fejembe a gondolat: kinek és minek csinálom én mindezt? Az írást, a harcot. Talán magamért. Azért, hogy ne hozzam szégyenbe őseim és tanítóim. Nagyapám, dédapám, Senecát, Eduardót, Mishimát, Ezrát... Olykor azonban azt hiszem, belefulladok a teherbe. Hogy egy ilyen világban erős, erényes maradjak, s megőrizzem magamban azokat az értékeket, amik oly sokszor tesznek engem mosolyt fakasztó különccé. De az élet ostorütéseinek viharában, s olykori napfényében aligha tart meg emberként más, mint az elveim, amikben hiszek. Azok a romantikus, már-már szentimentális elvek és erények, amik azzá tesznek, ami lenni szeretnék!

Nehezek a hétköznapok. Elvesztettem az apámat, pedig (hála az isteneknek) nem halt meg. De egyre csak gyötör és gyötör ez az egész. Nem állnak jól a dolgok, s csak kevés emberhez érzem, hogy fordulhatok. Sok halottam van, de kettő most különösen hiányzik. Olykor megesik, hogy szólok hozzájuk, hiába vagyok máskülönben ateista. (Ugyanakkor elég jó pogány is ahhoz, hogy remélhessem, mégis hallanak.) Furcsa mód mégis egyre jobban viselem. Talán éppen láng lelkem tüzében edzi jellemem kardját az élet, hogy egy napon - hüvelyéből kivonva - megszolgáljon a végső küzdelem perceiben.

Szeretnék írni. Frappánsat, ütőset, felháborítót és maradandót. De nem megy. A prózakötetem végre összeállt, most mentoraim véleményére várok. Nehéz időszakom élem, és nagy a csönd is. A légkör, mint egy lavór, fojtogatóan poshadt lábvíz, s alig látok perspektívát a láthatáron. Talán meglátogatom Kubát egy időre. Aztán hazajövök, ha szükség lesz rám. De mentségemre szóljon: végre jön a tavasz!

Bombenholocaust

Drezda utcái ma olyanok, mint minden évben ilyenkor. Színes, szív alakú latex-lufik, plüssmackók, illatozó rózsák, egymásnak bókoló szerelmesek … helyett rendőrautók, vízágyúk, készenlétisek, jelszavakat skandáló csoportok, transzparensek és zászlók. Február 13-a van. Konzumidiótáéknál Valentin-nap előestje. Másoknál emléknap: Drezda porrá bombázásának 67. évfordulója.

1945. február 13-án 22 óra 9 perc és 0 óra 55 perc között kezdődött meg két hullámban a történelem egyik legnagyobb - politikai korrektséggel szólva - légi offenzívája, amely - ismét csak egy PC szófordulattal - számos polgári áldozatot követelt. Aki ennél többet mer mondani manapság, az minimum szélsőjobboldalinak számít Németországban, vagy Kurt Vonnegutnak hívják. Ezért is tüntet a városban évről évre sok száz szélsőbaloldali, újkommunista, antifasiszta és még ki tudja, hányféle balos balf… izé, politikai aktivista: hogy ne merészeljen itten senki Bombenholocaustról beszélni, amíg nem kértünk elégszer bocsánatot a simáért!

1945. február 13-án két hullámban 800 brit bombázó 400 000 gyújtó- és 4500 robbanóbombát dobott a városra. A bombáktól és a tűztől egész utcasorok omlottak össze, a védelmet keresők elevenen elégtek, a városban – épp úgy, mint a tízezrek életét követelő 1943. júliusi, hamburgi támadáskor – tűzvész tört ki és száz- uszkve kétszázezer civil pusztult el.

Drezda Európa Hirosimája. Ezek az ellentüntetések pedig Európa szégyenei. Képzeljük el, ha valaki Japánban köveket kezdene dobálni augusztus 6-án a mementónak meghagyott, tetejét vesztett templomnál gyülekező megemlékezőkre. Alighanem gyorsan felélednének a szamuráj hagyományok a környéken. De Németország minden egyes nemzeti katasztrófa idején vörös jelszavaktól hangos. Felvilágosult demokraták tombolnak és rettegnek, amiért a negyvenmilliós Németországban még mindig akad néhány ezer, aki szerint fontos emlékezni arra, hogyan oldotta ki sok ezer szövetséges repülőgép a bombáit egy nyílt városra, az Elba Firenzéjére, Goethe szülővárosára. Mindezt úgy, hogy semmilyen katonai erő nem tartózkodott a városban, hadiipari üzemek sem voltak ott, a cél csak az volt, hogy megmutassák a közeledő szovjet haderőnek, mire is képes az angolszász légierő, nem mellesleg pedig még egyet belerúgni az addigra már döglött oroszlánba. Ennek érdekében pedig a legaljasabb gaztettektől sem riadtak vissza. Hogy mást ne mondjunk, “Bombázó” Harris tábornok pontos harceljárásokat dolgozott ki a minél nagyobb pusztítás érdekében. Például az első repülőhullám gyújtóbombákat szórt, majd a második hullám fél órával később repeszbombákat, elpusztítva a tűzviharokkal küzdő tűzoltókat, mentőalakulatokat. Így történhetett, hogy sok ezer drezdai halt pokoli halált a romoktól eltorlaszolt óvóhelyeken, az elégő oxigén hiányától lassan fuldokolva. Nagy-Britanniában egyébként érvényben van egy törvény, miszerint háborús bűnöket csak a tengelyhatalmak követtek el. Felmerül a kérdés: vajon miért hozták ezt meg oly’ nagy sebesen a Churchill-kormány utolsó napjaiban, s miért van érvényben mindmáig?

Popper Péter egyszer azt mondta, fiatal korában megütötte azt, akit zsidózni hallott. Sajnos én most vagyok fiatal. De mi lenne, ha kijelenteném, meg fogom ütni azt, aki a drezdai bombázás szükségességéről károg? Ahogy egyébként a németek meg is szokták. Sőt, a német legfelsőbb bíróság néhány éve olyan határozatot hozott, hogy a Bombenholocaust - vagyis a szövetséges terrorbombázások - tagadása ugyanúgy a Verbotungsgesetz, azaz a holokauszt tagadását tiltó törvény hatálya alá esik, mint az auschwitzi gázkamrák vitatása. Börtönbüntetés jár érte. Érdekes módon Magyarországon épp azokban a lapokban szokták relativizálni, lekicsinyelni, sőt, az emberiség haladása szempontjából elengedhetetlenül szükségesnek nevezni a drezdai tömeggyilkosságot, akik oly’ eszeveszetten csápoltnak a holokauszt-tagadást tiltó törvény bevezetésekor. Jelzem, ez ugyanaz a kör, amelyik szerint a csőcselék dirigál Magyarországon, az Új Színházat pedig elfoglalták a nyilasok. Igen, ezek már csak ilyen demokraták.

Németországban állnak a blokádok, a rendőrök készen, az utca hangos. Több ezren utaztak a városba, hogy ki-ki képessége szerint megemlékezzen arról a sok ezer áldozatról, akiket szörnyű halomba hordtak a város utcáin a bombázás után. Ki azért, hogy letegyen egy szál virágot, ki pedig azért, hogy megverje őket ezért. Idehaza néma csend van Európa modern kori történelmének egyik legborzasztóbb gaztettéről. Pedig itt is lehetne sorolni a szuperlatívuszokat, hogy ilyen korábban nem volt, hogy az ipari módszerek alkalmazása az, ami igazán elborzasztó, meg hogy felháborító, hogy van, aki tagadja. A harcos antifasisztáknak itt egy javaslat: Augusztus 6-án utazzanak ki Hirosimába, és próbálják ott lefasisztázni a megemlékezőket. Meglátjuk, ott mekkora a toleranciaküszöb.

Gyászjelentés

Fájdalomtól megtört szívvel tudatom mindazokkal, akik ismertek és szerettek, hogy 2012. január 27-én, életem 26. esztendejében súlyos lelki betegség után, nem különösebb nyugalom, s diszkrét boldogság után, tragikus hirtelenséggel életben maradtam.

Néhai, felejthetetlen személyemet a reinkarnáció szertartása szerint mélyen magamba temetve élesztem újra, majd kísérem életem továbbvezető útjára.

Emlékemet örökre megőrzöm.

Táviratcím: agoston.daniel@ellenkultura.info

***

Tegnap éjjel életben maradt Ágoston Dániel, publicista, reménybeli író, nekifutásos vályogvető és szellemi szabadfoglalkozású, a Magyar Álomszövő és Reményfűző Intézet (MÁRI) spiritus rectora. Életbenmaradását valószínűleg önkezűség okozta.

"Gyilkosság, öngyilkosság, illetve tehermentesítő cinizmus is lehet az életbenmaradás oka - nyilatkozta korábban az MTI kérdésére Győrfi Pál, az országos mentőszolgálat szóvivője. - A besorolás még nem történt meg, egyelőre csak annyi bizonyos, hogy az elkövető és az áldozat is ugyanaz a személy, ám míg az elkövető életben maradt, addig az áldozat elhunyt."

Darák Péter, a Kúria nemrég megválasztott elnöke közleményében viszont azt írta, hogy Ágoston Dániel a szobájában összehívott zárt tárgyalásán, másodfokon is helybenhagyta a korábban meghozott ítéletét, aminek értelmében öngyilkosság általi életbenmaradásra ítélte saját magát. Sajtóértesülések szerint ítéletét ügyészségi nyomására hozta meg.

A Hír TV Célpont című műsorának stábja ugyanis - eddig meg nem nevezett forrásokból - úgy értesült, hogy Ágoston az életben maradása előtt jegyzőkönyvbe vetette utolsó szavait, melyben az olvasható: "Az, aki voltam, többé már nem létezik, s a mai nappal utam végére jutottam." Úgy tudni, az ügyészséget vádolta az ítéletért, miszerint "Ti, akik nem hallottátok szavaim, s nem törődtetek azzal, aki voltam, s gondolataim mindegyikét súlytalan légnek tekintettétek, mind ügyészei vagytok ezen ítéletnek!", majd hozzátette: "Néma kínzásotok tört meg a kitartásban, vakságotok és süket füleitek kényszerítettek, hogy belássam végzetem, s ezzel a magam illúzióktól mentes, cinizmussal szegélyezett, iróniával és szarkazmussal felsózott útjára lépjek!"

Ágoston Dánielt a MÁRI saját halottjának tekinti, temetéséről senki nem gondoskodik.

Sukiyaki Western Django

Tulajdonképpen még hájjal kenegethettek volna, miközben Takeshi Miike spagetti sukiyaki western (akarom mondani, eastern) filmjén csüngtem a tévé előtt. Pedig isten lássa lelkem, ott motoszkált bennem, hogy minden infantilizmusomat latba kell majd vetnem ahhoz, hogy legalábbis ne döngöljem a földbe, mikor nekiülök e soroknak. S őszintén megvallom, legbelül kissé reménykedtem is, hogy végre írhatok egy rosszalló kritikát, eddig ugyanis nem igazán került még sor ilyesmire ezen a blogon - de máshol sem. Talán kiváló ízlésem mindennek az oka, talán, hogy vajból van a szívem. Sőt, még az is lehet, hogy rossz kritikus vagyok.

Egyikre reggel arra ébredtem, hogy életem hiányossággal telik, mivel 2007-es premierje óta nem láttam a Sukiyaki Western Django-t. Hova tovább, egyenes szégyenben telik, mert hogy is hagyhatott ki a magamfajta egy olyan filmet, amelynek műfaji megjelölése nemcsak, hogy "szamuráj-western", de színészei között ott szerepel Quentin Tarantino! Meg is adtam a módját a vételnek még aznap. Médiamárkt, DVD szekció, turkálás indul. Django sehol. Sebtében előrángattam egy helyben dolgozó polgárt, aki közölte, hogy egyetlen darab van az üzletben, valahol az "S" környékén. Aznap reggel ateistaként indultam neki a napnak, de ezt a tényt nem tudtam, csak isteni jelként értelmezni. Főleg, hogy 990-ért adták! Minden klappolt, amit egy ilyen film körülményeiként elvárhat az ember.

Útközben azon tűnődtem, lehet, hogy elhamarkodtam a dolgot, és Sergio Corbucci Franco Nero-val forgatott eredetijével kellett volna kezdenem a Django-históriát - de erről majd később. De talán elég annyi, hogy a spagetti eredetileg ázsiai étel, amit az olaszok tették sajátos ízvilágúvá, ezzel együtt világhírűvé.

Na már most: túl azon, hogy rögtön az első jelenet a fotelhoz szögezett, nem igényelt különösebb látnoki képességet annak megállapítása, hogy Tarantino leginkább a film nyugati népek előtt elhúzott mézesmadzagja. Mondanom sem kell, hogy az a pár jelenet, amiben szerepel... Na, szóval Tarantino. Én azonban még ekkor sem fűztem különösebb reményeket Miike ezen vállalkozásához - azaz, hogy nem akartam. Persze azt már az elején készpénznek lehetett venni, hogy a film egy percig nem veszi magát komolyan, s hogyan is tehetné, ha már az első képkockáján feltűnik Quentin Tarantino? Stilizált háttér előtt gyilkos humorral indít, s bár a humor és a remek ötletek végigkísérik a filmet, mindez azonban igazi történet hiányában nem tudná lekötni az embert két egész órára.

Alaphelyzet: Egy "vadnyugati sziget" egyik városának (történetesen egy Nebada nevű város) közelében hatalmas kincs rejtőzik, és ez igencsak felborítja az álmos falu életét. Kincsvadászok és haszonlesők lepik el a környéket, s amikor odaér a két rivális banda, a fehér Genji és a vörös Heike hirtelen elnéptelenedik a környék. A banditák közötti harc évszázadokra nyúlik vissza, és úgy tűnik az öldöklés sosem ér véget. A két banda, klán, család, vagy mifenék uralmuk alá hajtják a falut, ahová megérkezik az ismeretlen idegen. Természetesen mindkét fél a maga oldalán akarja tudni a kiváló harcost, ám ő anyagilag és érzelmileg is motiválva inkább ravaszul egymás ellen uszítja őket. Így győzedelmeskedik érdek és morál.

Mindez még mindig nem hozná lázba a széles közönséget, de a Sukiyaki Django-nak ez nem is célja. Főleg úgy, hogy Takeshi Miike az a rendező, aki alsó hangon hat filmet legyártott már azóta, hogy az Olvasó eljutott e mondat végére. Ez a film azoknak szól, akik vannak olyan elvetemült ártányok, hogy erős izgalmi állapotba kerülnek attól az ötlettől, hogy piercinges ázsiai cowboyok rohangálnak pisztolyokkal, meg kardokkal egy japán faluban, amin Wyatt Earp végezte a tatarozást, úgy kétszáz évvel ezelőtt.

Felmerül persze a kérdés, hogy mégis mit adhat egy ilyen film? Mindent. És annak az ellenkezőjét. Vagyis mindent, ami japán és mindent, ami egy "Tarantino" márkájú szemüveget viselő, japán legellentmondásosabb rendezőjétől kitelik. Látszólag érzelemmentes, névtelen főhőst, tapintható feszültséget a végső lövés előtt, szélsőségesen karakterizált színészeket, gyors és éles plánváltásokat, animebetéteket, tucatnyi filmes idézetet és istenverte jó zenét. Mindemellett kismillió verbális és ikonikus utalás emlékeztet mind a keletre, mind pedig a nyugatra. Persze számon kérhetnők némi hiányosságot a jó és a rossz egymással szembeni dinamikája kapcsán, vagy a jó és a rossz közötti különbségek tekintetében, de ne feledjük, Miike konyháján fúziós koszt fő, épp ezért a hiányzó western jegyekért kárpótolnak az ázsiai ízek! A hosszú, de ritmusos szünetek, az eleven mimika, az apró rezzenések, a testbeszéd, a szimbólumok, az erős színkódok, a szamuráj monofuto és a különös humor mind-mind olyan ízt adnak a régi műfajnak, amit sehol nem találhatnánk meg Japánon kívül. Igaz ugyan, hogy a furcsa angolsággal beszélő színészek által játszott figurák nem bontakozhatnak ki teljes valójukban, s így némi távolságtartást keltenek a nézőben, mégsem felszínesek az alakítások. Ha nagyon latba akarnám vetni a bölcsészdiplomámat, még azt is mondhatnám, hogy mindez szintén egy szimbólum, mégpedig a japán introvertáltság szimbóluma.

Miike – aki a forgatókönyvet is jegyzik – mindemellett egy egész helyre kis csapatot verbuvált össze a filmhez. Quentint nem kell bemutatni, ismét sikerült magából a szó legjobb értelmében hülyét csinálnia. Hideaki Ito tökéletesen hozza a rezzenéstelen arcú magányos hőst, Koichi Sato pedig a kissé ütődött vörös vezért. A női főszerepben az Egy gésa emlékirataiból ismerős Kaori Momoit láthatjuk, a fehérek vezérét alakító Yusuke Iseya pedig úgy fest, mintha egy manga képregényből rángatták volna elő.

Nem kétség: a folyamatosan szinten tartott humor, feszültség, a hihetetlenül ötletes vágóképek, a túlexponált színek, a kiváló zene, valamint a kelet és a nyugat fúziója az, ami felejthetetlenné teszi a Sukiyaki Western Django-t. És mégis, ott van a film végén a közhelynek álcázott, satu egyszerűségű, de tengermély filozófia, az esszenciális japán szellem, ami egyszer és mindenkorra seggre ülteti a nézőt. Hogy nem Corbucci klasszikusával kezdtem? Nem baj. Sőt. Miért? Nem lövöm le a poént. S bár egy kis csiszolással kultfilm is válhatott volna a japán Django-ból, mindenképp egy olyan filmet sikerült készítenie, amin ha valaki látott már westernt, és csak egyetlen darab japán filmet, máris nagyon jól fog szórakozni. Itadakimasu mindenkinek!